Rippl-Rónai, Degouve de Nuncques, éjszaka és türkiz pasztellel megálmodva...
Sajnos a fotón nem látni a pasztellkréta azon sajátosságát, hogy a kis türkiz pigmentek milyen valóságosan világítanak a kék papíron.
Úgy, ahogy mondtad, Kriszti :)
2009. március 29., vasárnap
Mesés éjszaka...
Végre megrajzoltam az én türkizképemet, amihez a kezdő lökést egy Maros Krisztivel folytatott kommentelős beszélgetés adta:
Rippl-Rónai, Degouve de Nuncques, éjszaka és türkiz pasztellel megálmodva...
A lépcső (2009)
Sajnos a fotón nem látni a pasztellkréta azon sajátosságát, hogy a kis türkiz pigmentek milyen valóságosan világítanak a kék papíron.
Úgy, ahogy mondtad, Kriszti :)
Rippl-Rónai, Degouve de Nuncques, éjszaka és türkiz pasztellel megálmodva...
Sajnos a fotón nem látni a pasztellkréta azon sajátosságát, hogy a kis türkiz pigmentek milyen valóságosan világítanak a kék papíron.
Úgy, ahogy mondtad, Kriszti :)
2009. február 28., szombat
Szerelmünk virága
Ezt a gyönyörű virágot Zétől kaptam az első évfordulónkra :)
Orchideám (2009)
Megjegyzés 2009.11.30-án:
Azóta is virágzik rendesen, bár mindig más arcát mutatja: először lehullatja az összes virágot (első alkalommal a frász tört rám emiatt), aztán nekiáll új hajtásokat növeszteni, melyeken az új virágok fognak szépen sorban kifesleni, így megint teljes pompájában díszeleg az ablakban. Aztán ezeket megint totálisan ledobja és így tovább, körbe, körbe...
2009. február 25., szerda
Fejfájás ellen türkiz
Egész nap iszonyúan fáj a fejem. Neem, nem fogok itt nyafizni, meg mindenféle bajaimat közhírré tenni, csak egy felfedezést szeretnék közölni.
Azt ugye tudjuk, hogy a különféle színeknek különféle hatásuk van az emberre: idegesítenek, megnyugtatnak, inspirálnak, lehangolnak stb. Sőt, olyan is létezik, hogy színterápia. Nem véletlenül.
Ha fáj a fejem, én legvégső esetben nyúlok gyógyszer után, ami sokszor azzal jár, hogy egész nap szenvedek :( Ma is így volt, azzal a különbséggel, hogy még a bogyótól se múlt el a fájásom. Kínomban elkezdtem a Winsor & Newton honlapján a pasztellkréta színskálát nézegetni (a minap ugyanis ilyen krétákat vettem) és hagytam, a szemem hadd vándoroljon oda, ahol a legkellemesebb színek vannak.
És a türkizeknél állapodott meg, amit percekig bámulva, egyre enyhébb lett a fejfájásom! Sőt! Csak halkan mondom ki, talán el is múlt (most hatott a gyógyszer???) :))
Azt ugye tudjuk, hogy a különféle színeknek különféle hatásuk van az emberre: idegesítenek, megnyugtatnak, inspirálnak, lehangolnak stb. Sőt, olyan is létezik, hogy színterápia. Nem véletlenül.
Ha fáj a fejem, én legvégső esetben nyúlok gyógyszer után, ami sokszor azzal jár, hogy egész nap szenvedek :( Ma is így volt, azzal a különbséggel, hogy még a bogyótól se múlt el a fájásom. Kínomban elkezdtem a Winsor & Newton honlapján a pasztellkréta színskálát nézegetni (a minap ugyanis ilyen krétákat vettem) és hagytam, a szemem hadd vándoroljon oda, ahol a legkellemesebb színek vannak.
És a türkizeknél állapodott meg, amit percekig bámulva, egyre enyhébb lett a fejfájásom! Sőt! Csak halkan mondom ki, talán el is múlt (most hatott a gyógyszer???) :))
2009. február 16., hétfő
Javított változat
...és szerintem most már végleges is.
Viharos este lesz (2009)
Némi külső segítség (jó tanács) hatására neki mertem állni lefaragni abból a nagy bamba fából a bal oldalon. Szinte hallottam, ahogy fellélegzett az égbolt :) Pedig rendesen megkínoztam szegényt.
Jó megfigyelők 4 főbb különbséget vehetnek észre az előző állapothoz képest :)
Némi külső segítség (jó tanács) hatására neki mertem állni lefaragni abból a nagy bamba fából a bal oldalon. Szinte hallottam, ahogy fellélegzett az égbolt :) Pedig rendesen megkínoztam szegényt.
Jó megfigyelők 4 főbb különbséget vehetnek észre az előző állapothoz képest :)
2009. február 6., péntek
A merengőhöz
Merengő (2009)Vörösmarty Mihály: A merengőhöz
Laurának
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
2009. január 30., péntek
Városi hangulat
Igen, most ilyen hangulatom van. Régebben egyáltalán nem érdekeltek a modern témák. Hangulatilag annyira tetszik az 1800-as évek vége, 1900-as évek eleje, hogy nálam az impresszionista képek A Festmények. Mindig is szerettem volna kosztümös modelleket rajzolni...
Viszont belegondoltam, hogy az impresszionisták is a saját korukat örökítették meg, én meg itt és most élek, szóval nem kéne úgy idegenkednem tőle. Főleg, hogy láttam egy csomó festményt, ami a mai városi ember környezetét ábrázolja. És rájöttem, hogy ezek bizony nagyon-nagyon tetszenek nekem. És egyre nagyobb volt a késztetés, hogy a sok tájkép után bevonuljak végre az utcákra: az autók, a ronda lámpaoszlopok és a tízemeletes házak közé.
Hát így :)
Viszont belegondoltam, hogy az impresszionisták is a saját korukat örökítették meg, én meg itt és most élek, szóval nem kéne úgy idegenkednem tőle. Főleg, hogy láttam egy csomó festményt, ami a mai városi ember környezetét ábrázolja. És rájöttem, hogy ezek bizony nagyon-nagyon tetszenek nekem. És egyre nagyobb volt a késztetés, hogy a sok tájkép után bevonuljak végre az utcákra: az autók, a ronda lámpaoszlopok és a tízemeletes házak közé.
Hát így :)
 |
| Januári délután (40x31 cm) |
2009. január 25., vasárnap
Téli reggeleken
...amikor munkába igyekszem, mindig ez a kép tárul elém, csak a színek változnak az időjárástól függően.
Ilyen rózsaszínű napfelkelte már nem volt egy ideje, ezt a képet régóta terveztem megrajzolni.
Téli reggel a városban (2009)
(41 x 31,5 cm)
Ilyen rózsaszínű napfelkelte már nem volt egy ideje, ezt a képet régóta terveztem megrajzolni.
(41 x 31,5 cm)
2009. január 17., szombat
Jeges hangulatban
Ez most úgy elkapott :)
Téli pihenő (2009)
Nagyon jó hangulat van most az Öreg-tavon. Rengetegen koriznak, egy sátorban forró teát lehet venni, és amikor süt a nap, és szemben ott magaslik a gimi, hát gyönyörű az egész!
2009. január 14., szerda
Kreatív gyűjtőhely
Nemrég kaptam az értesítést, hogy a mai napon elindult a Miner.hu legújabb melléklete, a Kreatív [Miner], ahová én is bekerültem :)
Sok szép kreatív-elme-szüleményt lehet ott találni, tehát böngészésre fel! :)
Sok szép kreatív-elme-szüleményt lehet ott találni, tehát böngészésre fel! :)
2009. január 10., szombat
Korcsolyázók
Az van, hogy bizonyos dolgokban rettentő makacs és hajthatatlan vagyok, más dolgok esetében pedig hajlamos vagyok megváltoztatni a korábbi véleményemet.
Korábban nem szerettem fotó után rajzolni, vagyis inkább megvolt róla a véleményem. Most viszont az a helyzet állt elő, hogy röpködnek a mínuszok odakint, a táj pedig gyönyörű, minden reggel és délután munkába menet és jövet bámulom az Öreg-tavat. Imádom ilyenkor télen, mikor le van engedve a vize és a partja olyan mint a homokos tengerpartok. De hát mezei halandó ilyenkor nem ül ki alkotni. Úgyhogy kattintgattam párat a telefonommal, aztán ma nekiültem rajzolni.
A fotó utáni rajzolástól egyébként én azért is tartok nagyon, mert mindig félek, nehogy csak másolás legyen belőle. Nna, ez a veszély most nem fenyegetett, mert a fotók ramaty minőségűek lettek...
(Hmm, a kép jobb oldaláról nekem hiányzik valami. Egy fát már kitöröltem onnan, úgyhogy nem az.)
.......
(Időközben kedves tanácsadók meggyőztek arról, hogy nem hiányzik semmi a jobb oldalról.)
Korábban nem szerettem fotó után rajzolni, vagyis inkább megvolt róla a véleményem. Most viszont az a helyzet állt elő, hogy röpködnek a mínuszok odakint, a táj pedig gyönyörű, minden reggel és délután munkába menet és jövet bámulom az Öreg-tavat. Imádom ilyenkor télen, mikor le van engedve a vize és a partja olyan mint a homokos tengerpartok. De hát mezei halandó ilyenkor nem ül ki alkotni. Úgyhogy kattintgattam párat a telefonommal, aztán ma nekiültem rajzolni.
A fotó utáni rajzolástól egyébként én azért is tartok nagyon, mert mindig félek, nehogy csak másolás legyen belőle. Nna, ez a veszély most nem fenyegetett, mert a fotók ramaty minőségűek lettek...
(Hmm, a kép jobb oldaláról nekem hiányzik valami. Egy fát már kitöröltem onnan, úgyhogy nem az.)
.......
(Időközben kedves tanácsadók meggyőztek arról, hogy nem hiányzik semmi a jobb oldalról.)
2009. január 6., kedd
Nyári képek...
A tatai Öreg-tavon korcsolyázók egész meghozták a kedvem a téli témájú képekhez. Talán lesz valami...
Addig is még egy kis Balaton:
Vihar előtt (2005)
Addig is még egy kis Balaton:
Vihar előtt (2005)2008. december 12., péntek
Tea álmos
Teának van egy kedvenc testhelyzete: beugrik a fotelba, felmancsol a karfára és így kuksol kifelé. Innen nagyon jól szemmel tarthatja az előszobát, hogy miféle jövés-menés folyik a lakásban és persze így ugatni is szuperül lehet, meg se kell moccanni hozzá.
Amint látható, aludni is szokott ebben a pózban. Sőt, van hogy a fejét totál lelógatja a karfáról, mintha nem is lennének holmi nyaki csigolyái...
Szerencsére amikor alszik, nem mocorog annyit, mint egyébként. Éppen csak egy keveset.
Hogy azért edzésben tartson engem is... :)
Tea álmos (2008)
Amint látható, aludni is szokott ebben a pózban. Sőt, van hogy a fejét totál lelógatja a karfáról, mintha nem is lennének holmi nyaki csigolyái...
Szerencsére amikor alszik, nem mocorog annyit, mint egyébként. Éppen csak egy keveset.
Hogy azért edzésben tartson engem is... :)
Tea álmos (2008).
2008. december 8., hétfő
Tea és a labda
Nagyon szeretem a mindenkori kutyánkat lerajzolni :) Nekünk mindig irtó aranyos kutyánk van és igazából végigkuncogom a rajzolást, szóval jó móka az egész. Tea egy igazi ördögfióka, ennek megfelelően lerajzolni se egy leányálom. Kb. ötmilliószor változtatott testhelyzetet 1 perc alatt, én meg ugráltam le az ágyról, fel az ágyra, jobbra, balra, guggolásból fel, aztán békaugrás, törzshajlítás stb..... A labdáját folyton legurította, mert hát minek vagyok én ott, ha nem azért, hogy játsszak vele, így hát hol a labdát fogtam a kezemben, hol a ceruzát.
Szóval ilyen Tea, amikor labdát csócsál:
Szóval ilyen Tea, amikor labdát csócsál:
Tea labdával (2008)
.
2008. november 13., csütörtök
2008. október 22., szerda
In Memoriam Krajcsirovits Henrik
Máig bennem van az az érzés, az a hangulat, amit 1998 őszének egyik napján a tatabányai Népház sötét aulájában éltem át, várva, hogy vége legyen a csukott ajtó mögött zajló szakköri foglalkozásnak. Már általános iskolás korom óta tudtam, hogy a Bányász Képzőművész Kör létezik és Krajcsirovits Henrik a vezetője. Gimis koromban már nagyon foglalkoztatott a rajzolás, imádtam a művészettöri órákat is és nagyon jó lett volna külön foglalkozásokon képezni magam. Akkoriban viszont a kosárlabda győzött. Aztán hogy Kecskemétre kerültem főiskolára, a távolság miatt nem volt rá lehetőségem. Utána meg 1 év Németországban...
Vagy ezek csak kifogások voltak? Igen, azt hiszem volt bennem egy óriási adag gátlás. Egyszerűen nem mertem szakmai szemek elé tárni a béna kis rajzaimat, a vágyaimat.
De végül csak eljött az idő. Itthon voltam, és valamit kezdenem kellett magammal. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyúlok a telefon után (mindig hirtelen felindulásból követem el legjobb döntéseimet). Aztán hogy ott ülök a színházterem előterében és várom a hét órát. Szándékosan a szakkör végén akartam bemenni, hogy szépen csendben, észrevétlen odaslisszoljak a többiek közt a Csír tanár úrhoz. Remegő kezekkel mutattam neki firkálmányaimat, de felesleges volt az izgalom. A tanár úr derűs arccal mondta megnyugtató és bátorító szavait és biztosított afelől, hogy itt mindenkit szeretettel fogadnak.
És valóban így volt. Szeretettel tanított, egyengetett minket a fejlődés rögös útján. Néha ugyan majd' szívbajt kaptunk, amikor nagy lendülettel belejavított a féltve rajzolt képeinkbe, s kiszaladt a szánkon egy "jaaaaaaajjjj, neeeeee!!!!" :o) Aztán áhítasos arccal kinyögtük, hogy "aztaaa, hogy én ezt nem vettem észre! így tényleg sokkal jobb!"
Mindig megmagyarázta, hogy mit, hogyan, hová, ezt itt miért ne, azt ott miért igen, ésatöbbi.
Szinte minden képemhez fűzött megjegyzésére emlékszem. Sőt, még sokszor arra is, amiket mások képeire mondott. De a legjobb a művésztelep volt! Imádtuk, amikor esténként körbejárta a szobákat, mi meg kiterítettük az addigi terméseket és ő minden egyes képet kielemzett. Bizony kaptunk kritikát bőven, de nem éreztük ezt megszégyenítőnek, mert nem is ez volt a célja. Mindig kedvesen, viccesen adta elő a negatív kritikát is, úgy, hogy mindenki tanuljon belőle. És mi tanultunk is belőle.
Sok mindent tanultunk tőle. Közösséget formált, ami aztán az élete is lett. Szerettük őt, s ő szeretett minket. És rettentően hiányzik nekünk. Ő, a Csír tanár úr.
Egy tavalyi cikkben Városunk Tatabánya ezt írta róla:
Vagy ezek csak kifogások voltak? Igen, azt hiszem volt bennem egy óriási adag gátlás. Egyszerűen nem mertem szakmai szemek elé tárni a béna kis rajzaimat, a vágyaimat.
De végül csak eljött az idő. Itthon voltam, és valamit kezdenem kellett magammal. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyúlok a telefon után (mindig hirtelen felindulásból követem el legjobb döntéseimet). Aztán hogy ott ülök a színházterem előterében és várom a hét órát. Szándékosan a szakkör végén akartam bemenni, hogy szépen csendben, észrevétlen odaslisszoljak a többiek közt a Csír tanár úrhoz. Remegő kezekkel mutattam neki firkálmányaimat, de felesleges volt az izgalom. A tanár úr derűs arccal mondta megnyugtató és bátorító szavait és biztosított afelől, hogy itt mindenkit szeretettel fogadnak.
És valóban így volt. Szeretettel tanított, egyengetett minket a fejlődés rögös útján. Néha ugyan majd' szívbajt kaptunk, amikor nagy lendülettel belejavított a féltve rajzolt képeinkbe, s kiszaladt a szánkon egy "jaaaaaaajjjj, neeeeee!!!!" :o) Aztán áhítasos arccal kinyögtük, hogy "aztaaa, hogy én ezt nem vettem észre! így tényleg sokkal jobb!"
Mindig megmagyarázta, hogy mit, hogyan, hová, ezt itt miért ne, azt ott miért igen, ésatöbbi.
Szinte minden képemhez fűzött megjegyzésére emlékszem. Sőt, még sokszor arra is, amiket mások képeire mondott. De a legjobb a művésztelep volt! Imádtuk, amikor esténként körbejárta a szobákat, mi meg kiterítettük az addigi terméseket és ő minden egyes képet kielemzett. Bizony kaptunk kritikát bőven, de nem éreztük ezt megszégyenítőnek, mert nem is ez volt a célja. Mindig kedvesen, viccesen adta elő a negatív kritikát is, úgy, hogy mindenki tanuljon belőle. És mi tanultunk is belőle.
Sok mindent tanultunk tőle. Közösséget formált, ami aztán az élete is lett. Szerettük őt, s ő szeretett minket. És rettentően hiányzik nekünk. Ő, a Csír tanár úr.
Egy tavalyi cikkben Városunk Tatabánya ezt írta róla:
"Krajcsirovits Henrik (1929-2007) a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. A Képzőművészeti Főiskolára 1949-ben vették fel, ahol Domanovszky Endre, Barcsay Jenő, Hincz Gyula és Fónyi Géza volt a mestere.
1974-tő1 az esztergomi tanítóképző főiskolán tanított, 1984-től nyugdíjazásáig tanszékvezető volt a zsámbéki tanítóképző főiskolán.
Önálló kiállításai: Tatabánya, Tata, Budapest, Ajka, Veszprém, Dorog, Esztergom, Zsámbék, Varsó, Hamburg, Zug.
Művei megtalálhatók a Nemzeti Galériában, a Tatai Kuny Domokos Múzeumban, a Tatabányai Múzeumban, és számos középületben. Pannója a tatabányai gőzfürdő előcsarnokában látható. Művészi munkálkodása szorosan kötődik a tatai szénmedence természeti és embervilágához; ívelő formákra redukált kompozíciói a szinuszvonalak mérnöki pontosságával érzékeltetik az ipari táj monumentalitását és a munka világának atmoszféráját - írja róla egyik méltatója.
Díjai:
SZOT-díj, Komárom megye díja, Szocialista Kultúráért, Ezüst Gerely-díj, Tatabánya város díja, Csók István-díj.
Tatabányai vonatkozás:
Felsőgallán született. A Bányász Képzőművészeti Szabadiskola alapító tagja, melynek első közös tárlatán már díjat nyert. 1953-tól 1974-ig tatabányai iskolákban tanított. 1958-tól 200l-ig volt a tatabányai Bányász Képzőművész Kör vezetője, tanítványainak száma meghaladja a hatszázat. 2007-ben, súlyos betegség után távozott közülünk."
Önálló kiállításai: Tatabánya, Tata, Budapest, Ajka, Veszprém, Dorog, Esztergom, Zsámbék, Varsó, Hamburg, Zug.
Művei megtalálhatók a Nemzeti Galériában, a Tatai Kuny Domokos Múzeumban, a Tatabányai Múzeumban, és számos középületben. Pannója a tatabányai gőzfürdő előcsarnokában látható. Művészi munkálkodása szorosan kötődik a tatai szénmedence természeti és embervilágához; ívelő formákra redukált kompozíciói a szinuszvonalak mérnöki pontosságával érzékeltetik az ipari táj monumentalitását és a munka világának atmoszféráját - írja róla egyik méltatója.
Díjai:
SZOT-díj, Komárom megye díja, Szocialista Kultúráért, Ezüst Gerely-díj, Tatabánya város díja, Csók István-díj.
Tatabányai vonatkozás:
Felsőgallán született. A Bányász Képzőművészeti Szabadiskola alapító tagja, melynek első közös tárlatán már díjat nyert. 1953-tól 1974-ig tatabányai iskolákban tanított. 1958-tól 200l-ig volt a tatabányai Bányász Képzőművész Kör vezetője, tanítványainak száma meghaladja a hatszázat. 2007-ben, súlyos betegség után távozott közülünk."
2008. október 29-én méltóan akarunk emlékének adózni:
15 órakor emléktábla avatás lesz a Ságvári Endre út 7. számú műterem-háznál,
16 órakor pedig síremlék avatás az Újtelepi temető régi ravatalozó közelében.
Gondolatainkban örökké élni fog, Tanár úr!
16 órakor pedig síremlék avatás az Újtelepi temető régi ravatalozó közelében.
Gondolatainkban örökké élni fog, Tanár úr!
2008. október 17., péntek
Fekete-fehérben
Stég csónakokkal (2005)Néha-néha filctollal (nagyon régen tussal) is szoktam rajzolni, ami nyilvánvalóan gyorsabb technika, mint a pasztell, viszont nem is szabad nagyon hibázni.
Ez a kép Gyenesdiáson született, és már elajándékoztam (egy gyönyörű bordó velúrpapír paszpartuba került).
.
2008. október 14., kedd
2008. október 8., szerda
2008. október 6., hétfő
Tiroli zöld, indiai vörös, nápolyi sárga, egyiptomi kék...
Nemrégiben bukkantam egy weboldalra, mely a színneveket taglalja, rendszerezi, eredetüket magyarázza, jelentésüket ecseteli. Nagyon érdekes az egész, habár én inkább a művészi vonatkozású részét olvasgatom. Természetesen. És naná. Imádom a színeket, az egy helyen felhalmozott és a szivárvány minden színében pompázó tárgyakat. Azt hiszem, minden gyerek megőrül a színes ceruzáktól, krétáktól, filctollaktól - én is ilyen voltam. Csakhogy én még most is ilyen vagyok. Jajj nekem, ha beszabadulok egy művészellátó boltba! Amikor meglátom az egymás alól kikandikáló színes pasztellpapírokat, a szépen dobozba rendezett százféle színű pasztellkrétákat, ceruzákat, festékeket.... akkor aztán muszáj vennem valami színeset. Így hát tele vannak a krétás dobozaim olyan színekkel, amiket még az életben nem használtam... De hát olyan szépen kínálgatták magukat ott a boltban ;-( (Kábé így érzem magam akkor is, ha valahogy véletlenül bekeveredek egy bonbonériába... nyammm)
Szerencsére azért vagyok annyira gyakorlatias, hogy szigorúan csak krétát és papírt veszek. Miután a festéssel hasztalan próbálkoztam párszor, rájöttem hogy az én anyagom a kréta, tehát abba ölöm egyáltalán nem felesleges forintjaimat.
A krétákkal való szerelmem valamikor kisgyerekkoromban szövődött. Volt egy csomóféle zsírkrétám (mint minden gyerkőcnek), viszont a Gioconda, az valami más volt! A szaga egy életre beleivódott az emlékezetembe. Kemény, fényes, vékony krétácskák, finom, selymes textúrával, amit azt hiszem Csehszlovákiából hoztak a szüleim. Persze a gyerekkori kréták eltörtek, elvesztek, nyomuk se maradt. Viszont gimis koromban nem bírtam tovább, vettem magamnak egy "felnőtt készletet" és onnantól kezdve azzal firkálgattam.
Aztán amikor bekerültem a Bányász Képzőművész Körbe, és kábé a harmadik "ülésen" Krajcsirovits Henrik tanárúr kezembe nyomta a pasztellt, hogy "márpedig mostantól ezzel, és portrét!", akkor eldöntetett... :o)
És azóta is. Kréta, kréta, kréta. Pasztell vagy szén. A lényeg, hogy a kezemmel közvetlenül alkothassak: huzigáljam a vonalakat, színezzek, satírozzak, maszáljak. Maszálni naggyon jó ám! :o) Az a legszebb az egészben, ahogy a vonalak egy homogén egésszé állnak össze az ujjaim nyomán...
Na de a színeknek mindenféle nevük is van a művészvilágban, amiket én nagy érdeklődéssel szoktam elolvasni. Aztán tudományom itt véget is ér, mert a fő színek kivételével szinte alig valamit tudok megjegyezni belőlük. De hát nem vagyok én lexikon, ráadásul ahány gyártó, annyiféle fogalmuk van ugyanarról a színről is...
Így hát nem csoda, ha nagyon érdekesnek találtam Földvári Melinda tanulmányát, ezen belül is a festészet színneveit.
Itt olvashatunk többek között arról is, hogy:
- A míniumot az ókorban véletlenül fedezték fel: Athén kikötôjében egy római hajó ólomfehérrel töltött hordókból álló rakománya kigyulladt, az ólomfehér egy része míniummá alakult a tûzben. A középkorban a kódexfestôk használták, az iniciálékban gyakori volt a vörös szín, a "miniatúra" név a mínium szóból származik.
- Egy Ázsiában termô növény gyantájából nyerik a (mérgezô) gumigutti nevû sárga festéket, melynek angol neve a gamboge, ebbôl ered Kambodzsa neve.
- Az egyiptomi múmiák maradványaiból a középkortól kezdve a 18. századig pigmentet készítettek, ez volt a múmiabarna. A 20.század elején betiltották.
- Az ultramarin pigmentet a lazúrkô feldolgozásából nyerik, Itáliába a Földközi tenger keleti végébôl, Afganisztánból érkezett, innen a neve: "oltre mare" (= tengeren túli).
- Érdekes, hogy a természetben a zöld, mint a vegetáció színe, igen gyakori, de a zöld festékanyag nehezen elôállítható.
.... stb. stb.
Jó olvasgatást! :o)
.
Szerencsére azért vagyok annyira gyakorlatias, hogy szigorúan csak krétát és papírt veszek. Miután a festéssel hasztalan próbálkoztam párszor, rájöttem hogy az én anyagom a kréta, tehát abba ölöm egyáltalán nem felesleges forintjaimat.
A krétákkal való szerelmem valamikor kisgyerekkoromban szövődött. Volt egy csomóféle zsírkrétám (mint minden gyerkőcnek), viszont a Gioconda, az valami más volt! A szaga egy életre beleivódott az emlékezetembe. Kemény, fényes, vékony krétácskák, finom, selymes textúrával, amit azt hiszem Csehszlovákiából hoztak a szüleim. Persze a gyerekkori kréták eltörtek, elvesztek, nyomuk se maradt. Viszont gimis koromban nem bírtam tovább, vettem magamnak egy "felnőtt készletet" és onnantól kezdve azzal firkálgattam.
Aztán amikor bekerültem a Bányász Képzőművész Körbe, és kábé a harmadik "ülésen" Krajcsirovits Henrik tanárúr kezembe nyomta a pasztellt, hogy "márpedig mostantól ezzel, és portrét!", akkor eldöntetett... :o)
És azóta is. Kréta, kréta, kréta. Pasztell vagy szén. A lényeg, hogy a kezemmel közvetlenül alkothassak: huzigáljam a vonalakat, színezzek, satírozzak, maszáljak. Maszálni naggyon jó ám! :o) Az a legszebb az egészben, ahogy a vonalak egy homogén egésszé állnak össze az ujjaim nyomán...
Na de a színeknek mindenféle nevük is van a művészvilágban, amiket én nagy érdeklődéssel szoktam elolvasni. Aztán tudományom itt véget is ér, mert a fő színek kivételével szinte alig valamit tudok megjegyezni belőlük. De hát nem vagyok én lexikon, ráadásul ahány gyártó, annyiféle fogalmuk van ugyanarról a színről is...
Így hát nem csoda, ha nagyon érdekesnek találtam Földvári Melinda tanulmányát, ezen belül is a festészet színneveit.
Itt olvashatunk többek között arról is, hogy:
- A míniumot az ókorban véletlenül fedezték fel: Athén kikötôjében egy római hajó ólomfehérrel töltött hordókból álló rakománya kigyulladt, az ólomfehér egy része míniummá alakult a tûzben. A középkorban a kódexfestôk használták, az iniciálékban gyakori volt a vörös szín, a "miniatúra" név a mínium szóból származik.
- Egy Ázsiában termô növény gyantájából nyerik a (mérgezô) gumigutti nevû sárga festéket, melynek angol neve a gamboge, ebbôl ered Kambodzsa neve.
- Az egyiptomi múmiák maradványaiból a középkortól kezdve a 18. századig pigmentet készítettek, ez volt a múmiabarna. A 20.század elején betiltották.
- Az ultramarin pigmentet a lazúrkô feldolgozásából nyerik, Itáliába a Földközi tenger keleti végébôl, Afganisztánból érkezett, innen a neve: "oltre mare" (= tengeren túli).
- Érdekes, hogy a természetben a zöld, mint a vegetáció színe, igen gyakori, de a zöld festékanyag nehezen elôállítható.
.... stb. stb.
Jó olvasgatást! :o)
.
Zöldellő arborétum
Pár éve elmentünk Zsuzsival és Edittel az alcsúti arborétumba rajzolni. Gyönyörű az a hely, nagyon-nagyon szeretem. Általában minden arborétumot szeretek, de az alcsútinak igazából nem is arborétum-hangulata van, hanem olyan mintha valami romantikus, régi időkből itt maradt tündérkertben sétálnék: tavak, hidak, romok, buja növényzet... Nem véletlen, hisz a terület valaha kastélypark volt.
Alcsútdoboz honlapján olvasható:
"Alcsút 1819-ben került Habsburg József nádor tulajdonába. A nádor a korszak kiváló építésze, Pollack Mihály tervei alapján építtette fel az ország egyik legimpozánsabb klasszicista kastélyát a településen. Az egykor emeletes, hátranyúló szárnyakkal rendelkező épületnek ma már csak a homlokzati része áll, alaprajzát növényfal jelzi. A kastély hatalmas angolparkját 1825-ben József nádor kezdte el telepíteni, majd fia József főherceg fejlesztette gazdag faállományú arborétummá. A kastélyépület északi szárnyához 1880-ban Storno Ferenc tervei alapján, neoromán stílusban építettek kápolnát, mely kitűnő akusztikájával és fenséget hordozó hangulatával ma is méltó helyszínéül szolgál művészeti eseményeknek, kiállításoknak, hangversenyeknek."
Nos, mi ebben a csupazöld környezetben ültünk neki rajzolni. Az egésszel csak annyi bajom volt, hogy én szívesebben sétálgattam, nézegettem a növényeket, vízfolyásokat, békákat stb., mint hogy rajzoltam volna... Ezért csak ez a félkész valami született, és bújt meg azóta is a mappámban.
Aztán nemrég ahogy turkáltam a mappáimban, jött egy ihlet, hogy a befejezetlen rajzaimmal kéne valamit kezdeni. Így kiraktam ezt a zöldséget egy portréval együtt az asztalomra, és érleltem a gondolatot. Egy nap pedig beraktam Stinget a lejátszóba, mint mindig, ha rajzolni akarok, és elkezdtem felrakni a színeket. Végül ez lett belőle:
Csak a fák látják... (2008)
Néha még van olyan érzésem, hogy lehetne rajta változtatni, de egyelőre nem nyúlok hozzá, mert félek hogy befullad a kép.
Alcsútdoboz honlapján olvasható:
"Alcsút 1819-ben került Habsburg József nádor tulajdonába. A nádor a korszak kiváló építésze, Pollack Mihály tervei alapján építtette fel az ország egyik legimpozánsabb klasszicista kastélyát a településen. Az egykor emeletes, hátranyúló szárnyakkal rendelkező épületnek ma már csak a homlokzati része áll, alaprajzát növényfal jelzi. A kastély hatalmas angolparkját 1825-ben József nádor kezdte el telepíteni, majd fia József főherceg fejlesztette gazdag faállományú arborétummá. A kastélyépület északi szárnyához 1880-ban Storno Ferenc tervei alapján, neoromán stílusban építettek kápolnát, mely kitűnő akusztikájával és fenséget hordozó hangulatával ma is méltó helyszínéül szolgál művészeti eseményeknek, kiállításoknak, hangversenyeknek."
Nos, mi ebben a csupazöld környezetben ültünk neki rajzolni. Az egésszel csak annyi bajom volt, hogy én szívesebben sétálgattam, nézegettem a növényeket, vízfolyásokat, békákat stb., mint hogy rajzoltam volna... Ezért csak ez a félkész valami született, és bújt meg azóta is a mappámban.
Aztán nemrég ahogy turkáltam a mappáimban, jött egy ihlet, hogy a befejezetlen rajzaimmal kéne valamit kezdeni. Így kiraktam ezt a zöldséget egy portréval együtt az asztalomra, és érleltem a gondolatot. Egy nap pedig beraktam Stinget a lejátszóba, mint mindig, ha rajzolni akarok, és elkezdtem felrakni a színeket. Végül ez lett belőle:
Csak a fák látják... (2008)Néha még van olyan érzésem, hogy lehetne rajta változtatni, de egyelőre nem nyúlok hozzá, mert félek hogy befullad a kép.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)