In Memoriam Krajcsirovits Henrik

Máig bennem van az az érzés, az a hangulat, amit 1998 őszének egyik napján a tatabányai Népház sötét aulájában éltem át, várva, hogy vége legyen a csukott ajtó mögött zajló szakköri foglalkozásnak. Már általános iskolás korom óta tudtam, hogy a Bányász Képzőművész Kör létezik és Krajcsirovits Henrik a vezetője. Gimis koromban már nagyon foglalkoztatott a rajzolás, imádtam a művészettöri órákat is és nagyon jó lett volna külön foglalkozásokon képezni magam. Akkoriban viszont a kosárlabda győzött. Aztán hogy Kecskemétre kerültem főiskolára, a távolság miatt nem volt rá lehetőségem. Utána meg 1 év Németországban...
Vagy ezek csak kifogások voltak? Igen, azt hiszem volt bennem egy óriási adag gátlás. Egyszerűen nem mertem szakmai szemek elé tárni a béna kis rajzaimat, a vágyaimat.
De végül csak eljött az idő. Itthon voltam, és valamit kezdenem kellett magammal. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyúlok a telefon után (mindig hirtelen felindulásból követem el legjobb döntéseimet). Aztán hogy ott ülök a színházterem előterében és várom a hét órát. Szándékosan a szakkör végén akartam bemenni, hogy szépen csendben, észrevétlen odaslisszoljak a többiek közt a Csír tanár úrhoz. Remegő kezekkel mutattam neki firkálmányaimat, de felesleges volt az izgalom. A tanár úr derűs arccal mondta megnyugtató és bátorító szavait és biztosított afelől, hogy itt mindenkit szeretettel fogadnak.
És valóban így volt. Szeretettel tanított, egyengetett minket a fejlődés rögös útján. Néha ugyan majd' szívbajt kaptunk, amikor nagy lendülettel belejavított a féltve rajzolt képeinkbe, s kiszaladt a szánkon egy "jaaaaaaajjjj, neeeeee!!!!" :o) Aztán áhítasos arccal kinyögtük, hogy "aztaaa, hogy én ezt nem vettem észre! így tényleg sokkal jobb!"
Mindig megmagyarázta, hogy mit, hogyan, hová, ezt itt miért ne, azt ott miért igen, ésatöbbi.
Szinte minden képemhez fűzött megjegyzésére emlékszem. Sőt, még sokszor arra is, amiket mások képeire mondott. De a legjobb a művésztelep volt! Imádtuk, amikor esténként körbejárta a szobákat, mi meg kiterítettük az addigi terméseket és ő minden egyes képet kielemzett. Bizony kaptunk kritikát bőven, de nem éreztük ezt megszégyenítőnek, mert nem is ez volt a célja. Mindig kedvesen, viccesen adta elő a negatív kritikát is, úgy, hogy mindenki tanuljon belőle. És mi tanultunk is belőle.
Sok mindent tanultunk tőle. Közösséget formált, ami aztán az élete is lett. Szerettük őt, s ő szeretett minket. És rettentően hiányzik nekünk. Ő, a Csír tanár úr.


Egy tavalyi cikkben Városunk Tatabánya ezt írta róla:

"Krajcsirovits Henrik (1929-2007) a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. A Képzőművészeti Főiskolára 1949-ben vették fel, ahol Domanovszky Endre, Barcsay Jenő, Hincz Gyula és Fónyi Géza volt a mestere.

1974-tő1 az esztergomi tanítóképző főiskolán tanított, 1984-től nyugdíjazásáig tanszékvezető volt a zsámbéki tanítóképző főiskolán.

Önálló kiállításai: Tatabánya, Tata, Budapest, Ajka, Veszprém, Dorog, Esztergom, Zsámbék, Varsó, Hamburg, Zug.

Művei megtalálhatók a Nemzeti Galériában, a Tatai Kuny Domokos Múzeumban, a Tatabányai Múzeumban, és számos középületben. Pannója a tatabányai gőzfürdő előcsarnokában látható. Művészi munkálkodása szorosan kötődik a tatai szénmedence természeti és embervilágához; ívelő formákra redukált kompozíciói a szinuszvonalak mérnöki pontosságával érzékeltetik az ipari táj monumentalitását és a munka világának atmoszféráját - írja róla egyik méltatója.

Díjai:
SZOT-díj, Komárom megye díja, Szocialista Kultúráért, Ezüst Gerely-díj, Tatabánya város díja, Csók István-díj.

Tatabányai vonatkozás:
Felsőgallán született. A Bányász Képzőművészeti Szabadiskola alapító tagja, melynek első közös tárlatán már díjat nyert. 1953-tól 1974-ig tatabányai iskolákban tanított. 1958-tól 200l-ig volt a tatabányai Bányász Képzőművész Kör vezetője, tanítványainak száma meghaladja a hatszázat. 2007-ben, súlyos betegség után távozott közülünk."

2008. október 29-én méltóan akarunk emlékének adózni:

15 órakor emléktábla avatás lesz a Ságvári Endre út 7. számú műterem-háznál,
16 órakor pedig síremlék avatás az Újtelepi temető régi ravatalozó közelében.

Gondolatainkban örökké élni fog, Tanár úr!

Krajcsirovits Henrik: Öreg házak (1967)
(Forrás)

.

Fekete-fehérben

Stég csónakokkal (2005)

Néha-néha filctollal (nagyon régen tussal) is szoktam rajzolni, ami nyilvánvalóan gyorsabb technika, mint a pasztell, viszont nem is szabad nagyon hibázni.
Ez a kép Gyenesdiáson született, és már elajándékoztam (egy gyönyörű bordó velúrpapír paszpartuba került).

.

Portrék IV.

Portrék III.

.

Tiroli zöld, indiai vörös, nápolyi sárga, egyiptomi kék...

Nemrégiben bukkantam egy weboldalra, mely a színneveket taglalja, rendszerezi, eredetüket magyarázza, jelentésüket ecseteli. Nagyon érdekes az egész, habár én inkább a művészi vonatkozású részét olvasgatom. Természetesen. És naná. Imádom a színeket, az egy helyen felhalmozott és a szivárvány minden színében pompázó tárgyakat. Azt hiszem, minden gyerek megőrül a színes ceruzáktól, krétáktól, filctollaktól - én is ilyen voltam. Csakhogy én még most is ilyen vagyok. Jajj nekem, ha beszabadulok egy művészellátó boltba! Amikor meglátom az egymás alól kikandikáló színes pasztellpapírokat, a szépen dobozba rendezett százféle színű pasztellkrétákat, ceruzákat, festékeket.... akkor aztán muszáj vennem valami színeset. Így hát tele vannak a krétás dobozaim olyan színekkel, amiket még az életben nem használtam... De hát olyan szépen kínálgatták magukat ott a boltban ;-( (Kábé így érzem magam akkor is, ha valahogy véletlenül bekeveredek egy bonbonériába... nyammm)
Szerencsére azért vagyok annyira gyakorlatias, hogy szigorúan csak krétát és papírt veszek. Miután a festéssel hasztalan próbálkoztam párszor, rájöttem hogy az én anyagom a kréta, tehát abba ölöm egyáltalán nem felesleges forintjaimat.

A krétákkal való szerelmem valamikor kisgyerekkoromban szövődött. Volt egy csomóféle zsírkrétám (mint minden gyerkőcnek), viszont a Gioconda, az valami más volt! A szaga egy életre beleivódott az emlékezetembe. Kemény, fényes, vékony krétácskák, finom, selymes textúrával, amit azt hiszem Csehszlovákiából hoztak a szüleim. Persze a gyerekkori kréták eltörtek, elvesztek, nyomuk se maradt. Viszont gimis koromban nem bírtam tovább, vettem magamnak egy "felnőtt készletet" és onnantól kezdve azzal firkálgattam.
Aztán amikor bekerültem a Bányász Képzőművész Körbe, és kábé a harmadik "ülésen" Krajcsirovits Henrik tanárúr kezembe nyomta a pasztellt, hogy "márpedig mostantól ezzel, és portrét!", akkor eldöntetett... :o)
És azóta is. Kréta, kréta, kréta. Pasztell vagy szén. A lényeg, hogy a kezemmel közvetlenül alkothassak: huzigáljam a vonalakat, színezzek, satírozzak, maszáljak. Maszálni naggyon jó ám! :o) Az a legszebb az egészben, ahogy a vonalak egy homogén egésszé állnak össze az ujjaim nyomán...

Na de a színeknek mindenféle nevük is van a művészvilágban, amiket én nagy érdeklődéssel szoktam elolvasni. Aztán tudományom itt véget is ér, mert a fő színek kivételével szinte alig valamit tudok megjegyezni belőlük. De hát nem vagyok én lexikon, ráadásul ahány gyártó, annyiféle fogalmuk van ugyanarról a színről is...
Így hát nem csoda, ha nagyon érdekesnek találtam Földvári Melinda tanulmányát, ezen belül is a festészet színneveit.

Itt olvashatunk többek között arról is, hogy:
- A míniumot az ókorban véletlenül fedezték fel: Athén kikötôjében egy római hajó ólomfehérrel töltött hordókból álló rakománya kigyulladt, az ólomfehér egy része míniummá alakult a tûzben. A középkorban a kódexfestôk használták, az iniciálékban gyakori volt a vörös szín, a "miniatúra" név a mínium szóból származik.

- Egy Ázsiában termô növény gyantájából nyerik a (mérgezô) gumigutti nevû sárga festéket, melynek angol neve a gamboge, ebbôl ered Kambodzsa neve.

- Az egyiptomi múmiák maradványaiból a középkortól kezdve a 18. századig pigmentet készítettek, ez volt a múmiabarna. A 20.század elején betiltották.

- Az ultramarin pigmentet a lazúrkô feldolgozásából nyerik, Itáliába a Földközi tenger keleti végébôl, Afganisztánból érkezett, innen a neve: "oltre mare" (= tengeren túli).

- Érdekes, hogy a természetben a zöld, mint a vegetáció színe, igen gyakori, de a zöld festékanyag nehezen elôállítható.
.... stb. stb.

Jó olvasgatást! :o)

.

Zöldellő arborétum

Pár éve elmentünk Zsuzsival és Edittel az alcsúti arborétumba rajzolni. Gyönyörű az a hely, nagyon-nagyon szeretem. Általában minden arborétumot szeretek, de az alcsútinak igazából nem is arborétum-hangulata van, hanem olyan mintha valami romantikus, régi időkből itt maradt tündérkertben sétálnék: tavak, hidak, romok, buja növényzet... Nem véletlen, hisz a terület valaha kastélypark volt.

Alcsútdoboz honlapján olvasható:
"Alcsút 1819-ben került Habsburg József nádor tulajdonába. A nádor a korszak kiváló építésze, Pollack Mihály tervei alapján építtette fel az ország egyik legimpozánsabb klasszicista kastélyát a településen. Az egykor emeletes, hátranyúló szárnyakkal rendelkező épületnek ma már csak a homlokzati része áll, alaprajzát növényfal jelzi. A kastély hatalmas angolparkját 1825-ben József nádor kezdte el telepíteni, majd fia József főherceg fejlesztette gazdag faállományú arborétummá. A kastélyépület északi szárnyához 1880-ban Storno Ferenc tervei alapján, neoromán stílusban építettek kápolnát, mely kitűnő akusztikájával és fenséget hordozó hangulatával ma is méltó helyszínéül szolgál művészeti eseményeknek, kiállításoknak, hangversenyeknek."

Nos, mi ebben a csupazöld környezetben ültünk neki rajzolni. Az egésszel csak annyi bajom volt, hogy én szívesebben sétálgattam, nézegettem a növényeket, vízfolyásokat, békákat stb., mint hogy rajzoltam volna... Ezért csak ez a félkész valami született, és bújt meg azóta is a mappámban.

Aztán nemrég ahogy turkáltam a mappáimban, jött egy ihlet, hogy a befejezetlen rajzaimmal kéne valamit kezdeni. Így kiraktam ezt a zöldséget egy portréval együtt az asztalomra, és érleltem a gondolatot. Egy nap pedig beraktam Stinget a lejátszóba, mint mindig, ha rajzolni akarok, és elkezdtem felrakni a színeket. Végül ez lett belőle:

Csak a fák látják... (2008)

Néha még van olyan érzésem, hogy lehetne rajta változtatni, de egyelőre nem nyúlok hozzá, mert félek hogy befullad a kép.

Utózönge egy kiállításhoz

Sajnos nem tudok fotókkal szolgálni, pedig az lenne az igazi. De mindenki higgye el nekem, hogy az idei Amator Artium pályázat Komárom-Esztergom megyei kiállítására gyönyörű alkotások jutottak be! Itt egy ajánló, mely magvas gondolatokat fogalmaz meg.
Tegnap mentem el megnézni a kiállítást, ahol sok csoporttársam műve szerepel, köztük két barátnőm, Edit és Zsuzsi 1-1 képe is. Gratulálok nekik, azoknak meg külön gratula, akik továbbjutottak az országos Esszencia Tárlatra.
Mint megtudtam, a kiállítás okt. 20-ig tekinthető meg a Megyeháza aulájában, amit egyébként nem tartok ideális kiállítóteremnek. Én ugyanis rögtön munka után rohantam oda (du. fél 5 körül), de nem tudtam magam igazán átadni a gyönyörködésnek a hazasiető ott dolgozók, valamint szegény takarítónő miatt, aki már épp felmosni készült. Így csak gyorsan végigfutottam mindent, aztán útnak is indultam. Pedig még úgy maradtam volna... :(

Fantasztikus, hogy mennyi művész van kis hazánkban (profi vagy amatőr), akikről nem is tudunk! Itt járnak-kelnek köztünk, és fogalmunk sincs róla, micsoda munkák kerülnek ki a kezeik alól. Gyönyörű, szívet-lelket melengető alkotások, amik kicsit kizökkentenek a valóságból, amik kis időre feledtetik velünk a napi bosszúságokat, problémákat. Mert erre szükségünk van, ez erősíti bennünk a szépérzéket és a humanitást.
Igen, most bizony propagálom a művészeteket! Mindenkinek ajánlom, hogy nézegessen szép képeket, menjen el színházba, vagy csak hallgasson igazi zenét.

Mert ahogy Bay Zoltán mondta:

"Az a civilizáció, amelyik elhidegül a tudományától és művészetétől, vagyis a kultúrájától, az pusztulásra van ítélve. Az életét adja föl, elsorvad, elpusztul atombombák nélkül is."

.

Portrék II.