Mezei virágok

Na, ilyet se látunk már idén többé...

Virágos réten (2007)

In Memoriam Krajcsirovits Henrik

Máig bennem van az az érzés, az a hangulat, amit 1998 őszének egyik napján a tatabányai Népház sötét aulájában éltem át, várva, hogy vége legyen a csukott ajtó mögött zajló szakköri foglalkozásnak. Már általános iskolás korom óta tudtam, hogy a Bányász Képzőművész Kör létezik és Krajcsirovits Henrik a vezetője. Gimis koromban már nagyon foglalkoztatott a rajzolás, imádtam a művészettöri órákat is és nagyon jó lett volna külön foglalkozásokon képezni magam. Akkoriban viszont a kosárlabda győzött. Aztán hogy Kecskemétre kerültem főiskolára, a távolság miatt nem volt rá lehetőségem. Utána meg 1 év Németországban...
Vagy ezek csak kifogások voltak? Igen, azt hiszem volt bennem egy óriási adag gátlás. Egyszerűen nem mertem szakmai szemek elé tárni a béna kis rajzaimat, a vágyaimat.
De végül csak eljött az idő. Itthon voltam, és valamit kezdenem kellett magammal. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyúlok a telefon után (mindig hirtelen felindulásból követem el legjobb döntéseimet). Aztán hogy ott ülök a színházterem előterében és várom a hét órát. Szándékosan a szakkör végén akartam bemenni, hogy szépen csendben, észrevétlen odaslisszoljak a többiek közt a Csír tanár úrhoz. Remegő kezekkel mutattam neki firkálmányaimat, de felesleges volt az izgalom. A tanár úr derűs arccal mondta megnyugtató és bátorító szavait és biztosított afelől, hogy itt mindenkit szeretettel fogadnak.
És valóban így volt. Szeretettel tanított, egyengetett minket a fejlődés rögös útján. Néha ugyan majd' szívbajt kaptunk, amikor nagy lendülettel belejavított a féltve rajzolt képeinkbe, s kiszaladt a szánkon egy "jaaaaaaajjjj, neeeeee!!!!" :o) Aztán áhítasos arccal kinyögtük, hogy "aztaaa, hogy én ezt nem vettem észre! így tényleg sokkal jobb!"
Mindig megmagyarázta, hogy mit, hogyan, hová, ezt itt miért ne, azt ott miért igen, ésatöbbi.
Szinte minden képemhez fűzött megjegyzésére emlékszem. Sőt, még sokszor arra is, amiket mások képeire mondott. De a legjobb a művésztelep volt! Imádtuk, amikor esténként körbejárta a szobákat, mi meg kiterítettük az addigi terméseket és ő minden egyes képet kielemzett. Bizony kaptunk kritikát bőven, de nem éreztük ezt megszégyenítőnek, mert nem is ez volt a célja. Mindig kedvesen, viccesen adta elő a negatív kritikát is, úgy, hogy mindenki tanuljon belőle. És mi tanultunk is belőle.
Sok mindent tanultunk tőle. Közösséget formált, ami aztán az élete is lett. Szerettük őt, s ő szeretett minket. És rettentően hiányzik nekünk. Ő, a Csír tanár úr.


Egy tavalyi cikkben Városunk Tatabánya ezt írta róla:

"Krajcsirovits Henrik (1929-2007) a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. A Képzőművészeti Főiskolára 1949-ben vették fel, ahol Domanovszky Endre, Barcsay Jenő, Hincz Gyula és Fónyi Géza volt a mestere.

1974-tő1 az esztergomi tanítóképző főiskolán tanított, 1984-től nyugdíjazásáig tanszékvezető volt a zsámbéki tanítóképző főiskolán.

Önálló kiállításai: Tatabánya, Tata, Budapest, Ajka, Veszprém, Dorog, Esztergom, Zsámbék, Varsó, Hamburg, Zug.

Művei megtalálhatók a Nemzeti Galériában, a Tatai Kuny Domokos Múzeumban, a Tatabányai Múzeumban, és számos középületben. Pannója a tatabányai gőzfürdő előcsarnokában látható. Művészi munkálkodása szorosan kötődik a tatai szénmedence természeti és embervilágához; ívelő formákra redukált kompozíciói a szinuszvonalak mérnöki pontosságával érzékeltetik az ipari táj monumentalitását és a munka világának atmoszféráját - írja róla egyik méltatója.

Díjai:
SZOT-díj, Komárom megye díja, Szocialista Kultúráért, Ezüst Gerely-díj, Tatabánya város díja, Csók István-díj.

Tatabányai vonatkozás:
Felsőgallán született. A Bányász Képzőművészeti Szabadiskola alapító tagja, melynek első közös tárlatán már díjat nyert. 1953-tól 1974-ig tatabányai iskolákban tanított. 1958-tól 200l-ig volt a tatabányai Bányász Képzőművész Kör vezetője, tanítványainak száma meghaladja a hatszázat. 2007-ben, súlyos betegség után távozott közülünk."

2008. október 29-én méltóan akarunk emlékének adózni:

15 órakor emléktábla avatás lesz a Ságvári Endre út 7. számú műterem-háznál,
16 órakor pedig síremlék avatás az Újtelepi temető régi ravatalozó közelében.

Gondolatainkban örökké élni fog, Tanár úr!

Krajcsirovits Henrik: Öreg házak (1967)
(Forrás)

.

Fekete-fehérben

Stég csónakokkal (2005)

Néha-néha filctollal (nagyon régen tussal) is szoktam rajzolni, ami nyilvánvalóan gyorsabb technika, mint a pasztell, viszont nem is szabad nagyon hibázni.
Ez a kép Gyenesdiáson született, és már elajándékoztam (egy gyönyörű bordó velúrpapír paszpartuba került).

.

Portrék IV.

Portrék III.

.

Tiroli zöld, indiai vörös, nápolyi sárga, egyiptomi kék...

Nemrégiben bukkantam egy weboldalra, mely a színneveket taglalja, rendszerezi, eredetüket magyarázza, jelentésüket ecseteli. Nagyon érdekes az egész, habár én inkább a művészi vonatkozású részét olvasgatom. Természetesen. És naná. Imádom a színeket, az egy helyen felhalmozott és a szivárvány minden színében pompázó tárgyakat. Azt hiszem, minden gyerek megőrül a színes ceruzáktól, krétáktól, filctollaktól - én is ilyen voltam. Csakhogy én még most is ilyen vagyok. Jajj nekem, ha beszabadulok egy művészellátó boltba! Amikor meglátom az egymás alól kikandikáló színes pasztellpapírokat, a szépen dobozba rendezett százféle színű pasztellkrétákat, ceruzákat, festékeket.... akkor aztán muszáj vennem valami színeset. Így hát tele vannak a krétás dobozaim olyan színekkel, amiket még az életben nem használtam... De hát olyan szépen kínálgatták magukat ott a boltban ;-( (Kábé így érzem magam akkor is, ha valahogy véletlenül bekeveredek egy bonbonériába... nyammm)
Szerencsére azért vagyok annyira gyakorlatias, hogy szigorúan csak krétát és papírt veszek. Miután a festéssel hasztalan próbálkoztam párszor, rájöttem hogy az én anyagom a kréta, tehát abba ölöm egyáltalán nem felesleges forintjaimat.

A krétákkal való szerelmem valamikor kisgyerekkoromban szövődött. Volt egy csomóféle zsírkrétám (mint minden gyerkőcnek), viszont a Gioconda, az valami más volt! A szaga egy életre beleivódott az emlékezetembe. Kemény, fényes, vékony krétácskák, finom, selymes textúrával, amit azt hiszem Csehszlovákiából hoztak a szüleim. Persze a gyerekkori kréták eltörtek, elvesztek, nyomuk se maradt. Viszont gimis koromban nem bírtam tovább, vettem magamnak egy "felnőtt készletet" és onnantól kezdve azzal firkálgattam.
Aztán amikor bekerültem a Bányász Képzőművész Körbe, és kábé a harmadik "ülésen" Krajcsirovits Henrik tanárúr kezembe nyomta a pasztellt, hogy "márpedig mostantól ezzel, és portrét!", akkor eldöntetett... :o)
És azóta is. Kréta, kréta, kréta. Pasztell vagy szén. A lényeg, hogy a kezemmel közvetlenül alkothassak: huzigáljam a vonalakat, színezzek, satírozzak, maszáljak. Maszálni naggyon jó ám! :o) Az a legszebb az egészben, ahogy a vonalak egy homogén egésszé állnak össze az ujjaim nyomán...

Na de a színeknek mindenféle nevük is van a művészvilágban, amiket én nagy érdeklődéssel szoktam elolvasni. Aztán tudományom itt véget is ér, mert a fő színek kivételével szinte alig valamit tudok megjegyezni belőlük. De hát nem vagyok én lexikon, ráadásul ahány gyártó, annyiféle fogalmuk van ugyanarról a színről is...
Így hát nem csoda, ha nagyon érdekesnek találtam Földvári Melinda tanulmányát, ezen belül is a festészet színneveit.

Itt olvashatunk többek között arról is, hogy:
- A míniumot az ókorban véletlenül fedezték fel: Athén kikötôjében egy római hajó ólomfehérrel töltött hordókból álló rakománya kigyulladt, az ólomfehér egy része míniummá alakult a tûzben. A középkorban a kódexfestôk használták, az iniciálékban gyakori volt a vörös szín, a "miniatúra" név a mínium szóból származik.

- Egy Ázsiában termô növény gyantájából nyerik a (mérgezô) gumigutti nevû sárga festéket, melynek angol neve a gamboge, ebbôl ered Kambodzsa neve.

- Az egyiptomi múmiák maradványaiból a középkortól kezdve a 18. századig pigmentet készítettek, ez volt a múmiabarna. A 20.század elején betiltották.

- Az ultramarin pigmentet a lazúrkô feldolgozásából nyerik, Itáliába a Földközi tenger keleti végébôl, Afganisztánból érkezett, innen a neve: "oltre mare" (= tengeren túli).

- Érdekes, hogy a természetben a zöld, mint a vegetáció színe, igen gyakori, de a zöld festékanyag nehezen elôállítható.
.... stb. stb.

Jó olvasgatást! :o)

.

Zöldellő arborétum

Pár éve elmentünk Zsuzsival és Edittel az alcsúti arborétumba rajzolni. Gyönyörű az a hely, nagyon-nagyon szeretem. Általában minden arborétumot szeretek, de az alcsútinak igazából nem is arborétum-hangulata van, hanem olyan mintha valami romantikus, régi időkből itt maradt tündérkertben sétálnék: tavak, hidak, romok, buja növényzet... Nem véletlen, hisz a terület valaha kastélypark volt.

Alcsútdoboz honlapján olvasható:
"Alcsút 1819-ben került Habsburg József nádor tulajdonába. A nádor a korszak kiváló építésze, Pollack Mihály tervei alapján építtette fel az ország egyik legimpozánsabb klasszicista kastélyát a településen. Az egykor emeletes, hátranyúló szárnyakkal rendelkező épületnek ma már csak a homlokzati része áll, alaprajzát növényfal jelzi. A kastély hatalmas angolparkját 1825-ben József nádor kezdte el telepíteni, majd fia József főherceg fejlesztette gazdag faállományú arborétummá. A kastélyépület északi szárnyához 1880-ban Storno Ferenc tervei alapján, neoromán stílusban építettek kápolnát, mely kitűnő akusztikájával és fenséget hordozó hangulatával ma is méltó helyszínéül szolgál művészeti eseményeknek, kiállításoknak, hangversenyeknek."

Nos, mi ebben a csupazöld környezetben ültünk neki rajzolni. Az egésszel csak annyi bajom volt, hogy én szívesebben sétálgattam, nézegettem a növényeket, vízfolyásokat, békákat stb., mint hogy rajzoltam volna... Ezért csak ez a félkész valami született, és bújt meg azóta is a mappámban.

Aztán nemrég ahogy turkáltam a mappáimban, jött egy ihlet, hogy a befejezetlen rajzaimmal kéne valamit kezdeni. Így kiraktam ezt a zöldséget egy portréval együtt az asztalomra, és érleltem a gondolatot. Egy nap pedig beraktam Stinget a lejátszóba, mint mindig, ha rajzolni akarok, és elkezdtem felrakni a színeket. Végül ez lett belőle:

Csak a fák látják... (2008)

Néha még van olyan érzésem, hogy lehetne rajta változtatni, de egyelőre nem nyúlok hozzá, mert félek hogy befullad a kép.

Utózönge egy kiállításhoz

Sajnos nem tudok fotókkal szolgálni, pedig az lenne az igazi. De mindenki higgye el nekem, hogy az idei Amator Artium pályázat Komárom-Esztergom megyei kiállítására gyönyörű alkotások jutottak be! Itt egy ajánló, mely magvas gondolatokat fogalmaz meg.
Tegnap mentem el megnézni a kiállítást, ahol sok csoporttársam műve szerepel, köztük két barátnőm, Edit és Zsuzsi 1-1 képe is. Gratulálok nekik, azoknak meg külön gratula, akik továbbjutottak az országos Esszencia Tárlatra.
Mint megtudtam, a kiállítás okt. 20-ig tekinthető meg a Megyeháza aulájában, amit egyébként nem tartok ideális kiállítóteremnek. Én ugyanis rögtön munka után rohantam oda (du. fél 5 körül), de nem tudtam magam igazán átadni a gyönyörködésnek a hazasiető ott dolgozók, valamint szegény takarítónő miatt, aki már épp felmosni készült. Így csak gyorsan végigfutottam mindent, aztán útnak is indultam. Pedig még úgy maradtam volna... :(

Fantasztikus, hogy mennyi művész van kis hazánkban (profi vagy amatőr), akikről nem is tudunk! Itt járnak-kelnek köztünk, és fogalmunk sincs róla, micsoda munkák kerülnek ki a kezeik alól. Gyönyörű, szívet-lelket melengető alkotások, amik kicsit kizökkentenek a valóságból, amik kis időre feledtetik velünk a napi bosszúságokat, problémákat. Mert erre szükségünk van, ez erősíti bennünk a szépérzéket és a humanitást.
Igen, most bizony propagálom a művészeteket! Mindenkinek ajánlom, hogy nézegessen szép képeket, menjen el színházba, vagy csak hallgasson igazi zenét.

Mert ahogy Bay Zoltán mondta:

"Az a civilizáció, amelyik elhidegül a tudományától és művészetétől, vagyis a kultúrájától, az pusztulásra van ítélve. Az életét adja föl, elsorvad, elpusztul atombombák nélkül is."

.

Portrék II.

Portrék I.

Tegnap írtam ugye, hogy nálunk a szakkörben szinte hagyománya van a portrézásnak.
Így hát lassanként felteszek ide pár portrét is. Ezek csak tanulmányok, úgyhogy címük nincs, és többségében nem is tudom, kiket ábrázolnak.

Modell után

A Bányász Képzőművész Kör foglalkozásain többnyire modellt szokott ülni valaki: vagy a körből vagy valaki külsős. Ebből adódóan egy halom portrérajza van mindenkinek... :) Az a szokás, hogy ha új tag van, akkor őt éri a megtiszteltetés és kerül ádáz tekintetek kereszttüzébe. Nekem a 10 év alatt eddig sikerült elsumákolnom, hogy még egyszer se ültem modellt, hihihi. (Remélem ezt most nem olvassák illetékesek!) Na de hát én iszonyú modell lennék, állandóan izgek-mozgok, 2 percig nem bírok egy helyben ülni mozdulatlanul, nemhogy 2 órán át (persze szünettel, de akkor is).
A lényeg viszont, hogy én már kismillió portrét készítettem, van köztük jobb és rosszabb és még rosszabb is. A többieknek biztos még több rajza van, de én már pár éve nem látogatom rendszeresen a szakkört. Viszont ahogy visszanézegetem a rajzaimat, úgy elfog a portrézhatnék. Főleg amikor elnézem Rippl-Rónai gyönyörű és kifejező portréit!
Hmm, asszem előveszek otthon valakit és beültetem 2 órára a karosszékbe...
Majd. Valamikor. Előbb befejezem már a zöld erdőmet :-/


.

Spanyol vidék

Lloret de Mar (2001)

Azt mondják, hogy fénykép után való festéssel nagyon sokat lehet tanulni. Vagy híres festmények másolásával. Hát nem tudom. Én eddig összvissz kétszer rajzoltam fotó után, de nem vettem észre, hogy bármit is segített volna. Legalábbis ami a tájképfestést illeti! Ezeknek a rajzoknak is csak azért ültem neki, mert Spanyolország akkora hatással volt rám, akkora élmény volt, hogy bár utólag, de saját kezűleg is meg akartam örökíteni azt, amit előzőleg lefotóztam.
És bár sokaknak tetszenek ezek a képek, én valahogy nem tartom őket annyira, mint amiket kint a terepen készítek, a természet után szabadon. Amikor nem a fényképezőgép szeme rögzíti a témát, és nekem csak után kell dolgoznom, hanem amikor a saját szememen kell átszűrnöm mindent: a színeket, a távolságokat, a formákat és arányokat. Meg hát ugye ott van a hangulat is! A hely szelleme, amit semmi nem pótolhat. Hiszen ez késztet mindig rajzolásra :)

Tengerparti fák

.

Árnyas út

Egerfarmosi művésztelep utolsó napja. Vagy utolsó előtti? Mindegy is. Csak azt tudom, hogy már alig voltunk ott páran, és én végre elkaptam a fonalat. Csak kicsit későn...

Árnyas út (40x30 cm)

Sajnos a fotóra itt is rákerült a szellemem, mint minden bekeretezett képnél.
Ha valaki tudja a módját, hogyan lehet üveget anélkül fotózni, hogy visszatükröződnék benne, legyen szíves és árulja el!

.

Naprasárga

Még egy kis sárgaság:

Napraforgók (2005)

Lassan talán kezd unalmassá válni a rossz idő szapulása, úgyhogy csak csendben, indok nélkül teszem fel a napraforgókat...

Ez a kép egy esős, művésztelepi napon (mikor máskor?) készült. Előtte soha nem szerettem napraforgókat rajzolni, nem is igen fordult elő. Mert olyan elcsépelt dolognak tartottam. Annyian megfestették már ezt a virágot, de főleg Van Gogh után mit is akarhat az ember...?
Aztán csak nekiültem én is. És végül született egy olyan kép, ami megjárt pár képzőművész körös kiállítást :)

.

Hideg van! Nagyon :(

Borzasztó! Már ott tartok, hogy egyszerre két hősugárzó üzemel a lakásban :( Egyik a szobában, másik a fürdőben. Muszáj, ha nem akarok tüdőgyuszit kapni. Nagyon várom, hogy bekapcsolják a központi fűtést. Még akkor is, ha egy vagyont kell érte fizetni...
Azért a süti sütés is jó szolgálatot tesz ilyenkor, de hát annyi sütit megenni, amennyi az állandó hőfokot biztosítaná a lakásban...! Nem kéne.

Ilyenkor bizony jólesik felidézni magamban a forró nyári napokat. Akár úgy, hogy elnézegetem azokat a képeimet, amiket a tűző napon rajzoltam.

Puszta (33x52 cm)

Ez a kép az egerfarmosi repertoárból való. Egy nagy előnye biztos volt annak a művésztelepnek: irtó nagy hőség volt. Napimádó lévén, inkább elviselem a 100 fokot, mint a didergető hideget.
Szerettem ezt a képet rajzolni. Egész addig csak ott szenvedtem a témakereséssel, aztán egyszer csak gondoltam egyet. Ha egyszer én szeretek ilyen "réteges", nem különösebben megkomponált tájakat megörökíteni, akkor miért erőltessem azt, ami perpillanat nem megy?
A kompozíciós szerkesztést meg majd gyakorlom máskor... höhö.

Sárga ősz

Őszi fák (2002)

Ezt a képet egy gyönyörű őszi napon rajzoltam.
Alkotó Hármasunkkal átruccantunk Tatára és csöndben szétszóródtunk az Öreg-tó partján.
Ez az egyetlen őszi témájú képem, de már szövögetjük egy újabb közös rajzolás tervét... Úgyhogy nem ártana, ha elállna végre az eső!

.

Keresem az utam...

Padok (2004)

2004-ben volt először Gyenesdiáson művésztelepünk. Ez a nyár meghatározó volt az alkotói stílusom szempontjából, ekkor ugyanis valahogy kinyíltam.
Azelőtt nem volt bátorságom élénk színeket használni, a képeim láttán mindig csak olyan jelzők jutottak eszembe, hogy "élettelen", "befulladt", "spenót", "semmilyen se"...
Hogy miért nem mertem más színeket használni? Nem tudom. Volt bennem valami gátlás, a kezem mindig ösztönösen elkerülte azokat a krétákat. Ez biztos valami pszichés dolog, hisz az alkotás belülről jön, ilyenkor adjuk ki magunkból azt, ami legmélyen bennünk van, vagy amire áhítozunk.
Nos, amikor Gyenesdiáson kiültem a strandon a gyönyörű, üde zöld gyepre a fák alá témát keresni, hát nem tudtam betelni a látvánnyal. Amikor ezerrel tűz a nap, a fű szinte áttetsző smaragdzöldben pompázik, a fák pedig sötét fenyőzöld színű árnyéktócsákat vetnek, érzed a Balaton sajátos szagát, hallod a strandolók ricsaját... Ez olyan életkedvet és energiát adott, hogy elővettem a dobozból olyan színeket is, amiket addig nagy ívben kerültem. És leegyszerűsödtek a körvonalak, a fák lombozata is. Az első ilyen képem a Padok volt, amit azóta is nagyon szeretek, és valószínűleg soha nem fogom kiadni a kezeim közül.
Érdekes egyébként, hogy azóta megint visszatértem falombügyileg a régi stílushoz, de színek tekintetében már nem fogom vissza magam annyira.
Most eléggé meg vagyok kavarodva, szóval hol ilyenek a rajzaim, hol olyanok, igazából állandóan keresem az utam. És hát még rengeteget kell tanulnom. Bizony rengeteget...

Fák alatt (2004)

.

Gasztro-csendélet :)

Hmm, hát ma délelőtt enyhébb társasági életet folytatok mások gasztroblogjában, úgyhogy muszáj feltennem valami kajás képet :)
Na meg arról nem beszélve, hogy tegnap bekevertem egy adag kenyértésztát, amit ma fogok kisütni :)

Csendélet kenyérrel (2004)

...ugyanis az ott egy kenyér. Méghozzá valami jó fekete rozskenyér. Nézték már sok mindennek, legtöbbször sonkának (a húsevő férfiak), de azért a kenyeret is sokan meglátták benne (reformtáplálkozástól sem idegen hölgyek).
Eme kép egy esős művésztelepi napon született, és igazán jó volt rajzolni :)
(Nekem legjobban a konyharuha tetszik rajta)

.

Zegzugos séták

Imádok zegzugos, dús növényzetű parkokban sétálni. Főleg ha pár régi szobor, szökőkút vagy aranyhalas tó is van bennük. Olyan jó érzés. Ilyenkor mindig egy másik dimenzióba kerülök, mintha a Titkos kertbe csöppennék.
A barátnőimmel egyébként minden művésztelep helyszínén kiszúrunk magunknak egy elhagyatott, dzsumbujos kertet és arról ábrándozunk, hogy ha sok pénzünk lesz, majd megvesszük azt a házat a kerttel és egy saját alkotóházat csinálunk belőle. Hmm, jó volna... :)
Na de a parkokra visszatérve, ezt a képet a keszthelyi kastély parkjában rajzoltam.

Parkban (2005)

Nagyon szeretem ezt a helyet. Magát a kastély épületét is, de a parkját még jobban. Régi szobrok ugyan nemigen vannak itt, viszont vannak kanyargós ösvények, hatalmas lombú fák, hangulatos kandeláberek, és bizony aranyhalas tó is! :)
Nagyon jókat lehet kószálni, andalogni, elmélyülni, élvezni a természet nyugtató erejét és azt az ódon légkört, ami az épületből árad...
Ezt át kell élni!


.

Vitorlás rendelésre

Merthogy ezt a képet úgy rendelte meg valaki. Hogy kicsoda, az máig rejtély számomra is...

Vitorlások (2005)

Hogy érthetőbb legyen: nagyban rajzoltunk a gyenesdiási vitorláskikötőben, amikor megjelent egy fiatalember, hogy itt áll az ő hajója is, szeretne róla egy festményt. Mondtam, hogy oké, én elvállalom. Másnap neki is vágtam, a fiatalember megint ott volt a barátnőjével, még meg is mutatták a hajót belülről (én is elfogadnék egy ilyet...). Megadták a telefonszámukat is, megbeszéltem velük, hogy a kép csak másnap lesz kész, mikor találkozzunk stb. Másnap ki is ültem, kora reggel siettem befejezni, mert aznap ért véget a művésztelep, indultunk haza.
Csak hát hiába lettem kész a képpel, a megrendelő szőrén-szálán eltűnt (azért remélem, nem a Balaton nyelte el :-0 ).

Hja kérem, van ilyen...
Nem baj, eggyel több vitorlás képem van :o)


.